Prológus egy új élet margójára

Kedves Olvasó!

Ha ide tévedtél, légy hát üdvözölve. Valószínűleg felkeltette a cím az érdeklődésedet, vagy hasonló cipőben jársz. Így hát kezet is foghatunk az éteren át.
Egy dolgot biztosan megígérhetek. Nem fogok siránkozni. Felesleges. Hogy miért? Van rá néhány okom.

-Nem az elején tartok már a dolognak.
-Jóban maradtunk.
-Én kezdeményeztem a dolgot.

Valahol inkább úgy éreztem, hogy beszélnem/írnom kell róla.
A veszteség és a gyász folyamata ugyan úgy lezajlódik mindkét félben. Bennem is. Egyszerűen  elfáradtam. Hosszú út vezetett addig, amíg hajlandó voltam beismerni magamnak, hogy baj van. Hogy másként nézünk egymásra. Hogy kihűlt a kapcsolat, s nem csak pár éve, de szinte már az elejétől kezdve különböztünk egymástól, valami mégis össze tartott bennünket. Azt hiszem ez múlt el... és a remény, hogy jobb lehet.

Szeretném lezárni, megélni az elengedést. Az okosok, vagyis a szakemberek ezt javasolják. Ha nem járjuk be ezeket a lépcsőfokokat, ha szeretnénk megúszni őket, csak rosszabb lesz.
Semmit sem lehet megúszni. Minden démonnal, minden csontvázzal szembe kell nézni melyek a szekrények mélyén lapulnak.

Minden élethelyzet más. Valaki benne ragad mert fél és valaki elrugaszkodik a szakadék pereméről ha van védőháló, ha nincs.

Azt hiszem sem túl fiatalok, sem túl öregek nem lehetünk egy váláshoz.
Itt vagyok közel harmincnégyévesen. Se gyerek, se lakás, se hitel... de mégis ott a félelem, hogy vajon lesz e újabb esélyem. Vajon lesz e valakim, akivel valóban összeillünk. Aki ugyan azt szeretné, mint én. Akivel motiváljuk egymást, nem pedig egy posványban csücsülünk beleragadva a lehetetlen helyzetekbe, s csak vágyakozva pislogni a teljesen hétköznapi vágyak iránt is...

Össze kell szednem magam. Rátalálni az utamra. És talán az igazi páromra...